Alapvetően hitetlenkedve fogadom a földöntúli dolgokat, de abban viszont hiszek, hogy minden lehetséges. Csakis akkor ingathat meg valami a skepticizmusomban, ha más magyarázat tényleg nincs az adott helyzetre.
Átéltem már néhány dolgot, amit nem tudtam megmagyarázni, de most a legijesztőbbet mesélem el.
Twin City-ben élek, Minnesota államban. Sok embernek a városban van hétvégi háza észak Minnesotában, vagy Wisconsin vidéki részein. A mi házunk egy Danbury nevű kisváros külterületén volt, a Long tónál. A házunk a tó partján volt, körülötte sűrű erdőség, úgy egy holdnyi.
Most pedig rólam: Erdőbe járó vagyok, mindig az voltam. Közel 2 méter magas, jókötésű vagyok, aki 12 éves kora óta vadászik. Ismerem a környezetem, az állatvilágot és az erdőt. Az erdőben otthon vagyok. Katona család vagyunk, képzett vagyok szabadkézi és fegyveres harcban. Képzett lövész vagyok, ebből kifolyólag magabiztos vagyok, ha meg kell védeni magam.
Az emberek nem ijesztenek meg, a nagy ragadozók so-so, nem vagyok a barátjuk. De ettől, amit le fogok írni, attól igazán megijedtem.
23 éves vagyok, de az eset idején 16 voltam. Már 16 évesen képzett vadász voltam, kifejlett érzékeléssel.
Akkor a kisháznál voltunk az unokatestvéremmel és a nagyszüleimmel. Nyár közepe volt, azt hiszem július, forróság, miegymás.
Az unokatestvéremmel lövöldöztük egymást airsoft fegyverekkel. Teljesen belemerültünk a harcba, ami az egész telken átment, beleértve az erdőt is, ami a sétaútvonalunkhoz tartozott. Teljes védőfelszelés volt rajtam, arcmaszkkal, tetőtöl talpig. A csatánk a háztól 90 méternyire, észak nyugatra ért véget, az erdő mélyén.
Egy ösvényen álldogáltunk, beszélgettünk, amíg pihentünk. Még mindig készültségben voltam, éber vagyok általában. Talán paranoidnak is nevezhetném magam. Ok, ott álltunk és csevegtünk, amikor észrevettem valamit úgy 50 méternyire előttem. Elhallgattam és összpontosítottam hogy jobban megnézzem. Az unkatestvérem még mindig beszélt, leintettem. Úgy gondoltam hogy valami madár vagy hasonló mozgását láthattam. Viccből, hogy kiborítsam a másikat, azt mondtam, hogy valami figyel minket. Ekkor vettem észre, hogy az erdő elnémult. A madarak nem csiripeltek, semmi hang sem volt. Ekkor gondoltam, hogy ez csak akkor történik ha nagy ragadozó van a közelben. Tovább néztem, ekkor láttam meg. Valami hatalmas állat volt ott.
Vöröses, barnás bundája volt, majdnem tökéletesen beleolvadt a környezetébe, ha nem fókuszáltam rá. Hosszú melső lábai voltak, kar szerűek, félelmetes karmokban végződtek. Úgy állt ott, mintha a fa mögé akarna rejtőzni. Ahogy onnan láttam, olyan magas lehetett mint én. Az egyetlen ok, ami miatt kiszúrtam, azok a fogai voltak. Úgy gondoltam lihegett, emiatt láttam meg a fehér fogakat, hosszúkásnak tűnt a pofája.
De nem tudtam jobban megnézni, mert az első gondolatom ez volt: "Mennünk kell!" Még hangosan is kimondtam. Már az unokatestvérem is megijedt.
Amikor ezeket a szavakat kimondtam, elkezdett visszarohanni a házhoz az ösvényen. Majdnem otthagytam a fogam, mert ahelyett, hogy a példáját követtem volna, inkább vártam még jó 3 másodpercet (védtem őt mindig) hogy megfigyeljem az állatot. Nagyon gyors volt! Én meg úgy futottam ahogy sohasem.
Nem láttam melyik ösvényen futott, csak hallottam, ahogy áttör a fák között. Az unokatestvérem megállt úgy 50 méterre a háztól, hogy bevárjon engem. Amikor megláttam őt, kiabáltam: Menj, menj!!
Végül mindketten odaértünk a házhoz. Berohantunk és becsaptuk magunk mögött az ajtót. Nagymamám kérdezte, hogy miért pánikolunk és viselkedünk idegesen?
Tudtam, hogy nem hinne nekünk, így azt mondtam, hogy medvét láttunk. Az unokatestvérem helyeselt.
Aznap éjjel, mikor a nagyiék aludni tértek, akkor tudtunk beszélni erről. Megkérdeztem az unokatestvérem látta e?
Azt mondta, hogy amikor egy pillanatra megállt, hogy visszanézzen, vele futok e.
Azt mondta én csak álltam ott és néztem. Amikor az állat megmozdult akkor indultam el. Leginkább a bundáját látta, villanásnyira.
Viszont abban biztos volt, hogy nem medve bundáját látta. Egyetértettem, nem a megszokott szín volt, azon a környéken csak fekete medvék élnek, az az állat felépítésében sem hasonlított rá.
Megkérdezte tőlem, miért hazudtam a nagyszüleinknek? Azt mondtam, hogy nem hinnének nekünk. Ezt a dolgot kettőnk között megbeszéltük és ott is tartottuk, egészen mostanáig.
Azóta is úgy vélem az az állat nem összeegyeztethető egyetlen másik vadállattal sem a környéken.
Nem tudom mi történhetett volna akkor, ha nem szúrom ki. Tudom, hogy minket figyelt és olyan felépítése volt mint egy vérbeli ragadozónak. Nem medve volt, nem volt olyan tagbaszakadt a testalkata.
Az eset után egyikünk sem ment az erdőbe gyalog, egyedül vagy fegyver nélkül. Gyakorlatilag csak akkor az egyszer mentünk vissza hogy a felszerelésünket elhozzuk onnan, ahol megláttam.Egészen addig imádtam a vízparti házat, szerencsére azóta eladta a családom.
Forrás: itt
Átéltem már néhány dolgot, amit nem tudtam megmagyarázni, de most a legijesztőbbet mesélem el.
Twin City-ben élek, Minnesota államban. Sok embernek a városban van hétvégi háza észak Minnesotában, vagy Wisconsin vidéki részein. A mi házunk egy Danbury nevű kisváros külterületén volt, a Long tónál. A házunk a tó partján volt, körülötte sűrű erdőség, úgy egy holdnyi.
Most pedig rólam: Erdőbe járó vagyok, mindig az voltam. Közel 2 méter magas, jókötésű vagyok, aki 12 éves kora óta vadászik. Ismerem a környezetem, az állatvilágot és az erdőt. Az erdőben otthon vagyok. Katona család vagyunk, képzett vagyok szabadkézi és fegyveres harcban. Képzett lövész vagyok, ebből kifolyólag magabiztos vagyok, ha meg kell védeni magam.
Az emberek nem ijesztenek meg, a nagy ragadozók so-so, nem vagyok a barátjuk. De ettől, amit le fogok írni, attól igazán megijedtem.
23 éves vagyok, de az eset idején 16 voltam. Már 16 évesen képzett vadász voltam, kifejlett érzékeléssel.
Akkor a kisháznál voltunk az unokatestvéremmel és a nagyszüleimmel. Nyár közepe volt, azt hiszem július, forróság, miegymás.
Az unokatestvéremmel lövöldöztük egymást airsoft fegyverekkel. Teljesen belemerültünk a harcba, ami az egész telken átment, beleértve az erdőt is, ami a sétaútvonalunkhoz tartozott. Teljes védőfelszelés volt rajtam, arcmaszkkal, tetőtöl talpig. A csatánk a háztól 90 méternyire, észak nyugatra ért véget, az erdő mélyén.
Egy ösvényen álldogáltunk, beszélgettünk, amíg pihentünk. Még mindig készültségben voltam, éber vagyok általában. Talán paranoidnak is nevezhetném magam. Ok, ott álltunk és csevegtünk, amikor észrevettem valamit úgy 50 méternyire előttem. Elhallgattam és összpontosítottam hogy jobban megnézzem. Az unkatestvérem még mindig beszélt, leintettem. Úgy gondoltam hogy valami madár vagy hasonló mozgását láthattam. Viccből, hogy kiborítsam a másikat, azt mondtam, hogy valami figyel minket. Ekkor vettem észre, hogy az erdő elnémult. A madarak nem csiripeltek, semmi hang sem volt. Ekkor gondoltam, hogy ez csak akkor történik ha nagy ragadozó van a közelben. Tovább néztem, ekkor láttam meg. Valami hatalmas állat volt ott.
Vöröses, barnás bundája volt, majdnem tökéletesen beleolvadt a környezetébe, ha nem fókuszáltam rá. Hosszú melső lábai voltak, kar szerűek, félelmetes karmokban végződtek. Úgy állt ott, mintha a fa mögé akarna rejtőzni. Ahogy onnan láttam, olyan magas lehetett mint én. Az egyetlen ok, ami miatt kiszúrtam, azok a fogai voltak. Úgy gondoltam lihegett, emiatt láttam meg a fehér fogakat, hosszúkásnak tűnt a pofája.
De nem tudtam jobban megnézni, mert az első gondolatom ez volt: "Mennünk kell!" Még hangosan is kimondtam. Már az unokatestvérem is megijedt.
Amikor ezeket a szavakat kimondtam, elkezdett visszarohanni a házhoz az ösvényen. Majdnem otthagytam a fogam, mert ahelyett, hogy a példáját követtem volna, inkább vártam még jó 3 másodpercet (védtem őt mindig) hogy megfigyeljem az állatot. Nagyon gyors volt! Én meg úgy futottam ahogy sohasem.
Nem láttam melyik ösvényen futott, csak hallottam, ahogy áttör a fák között. Az unokatestvérem megállt úgy 50 méterre a háztól, hogy bevárjon engem. Amikor megláttam őt, kiabáltam: Menj, menj!!
Végül mindketten odaértünk a házhoz. Berohantunk és becsaptuk magunk mögött az ajtót. Nagymamám kérdezte, hogy miért pánikolunk és viselkedünk idegesen?
Tudtam, hogy nem hinne nekünk, így azt mondtam, hogy medvét láttunk. Az unokatestvérem helyeselt.
Aznap éjjel, mikor a nagyiék aludni tértek, akkor tudtunk beszélni erről. Megkérdeztem az unokatestvérem látta e?
Azt mondta, hogy amikor egy pillanatra megállt, hogy visszanézzen, vele futok e.
Azt mondta én csak álltam ott és néztem. Amikor az állat megmozdult akkor indultam el. Leginkább a bundáját látta, villanásnyira.
Viszont abban biztos volt, hogy nem medve bundáját látta. Egyetértettem, nem a megszokott szín volt, azon a környéken csak fekete medvék élnek, az az állat felépítésében sem hasonlított rá.
Megkérdezte tőlem, miért hazudtam a nagyszüleinknek? Azt mondtam, hogy nem hinnének nekünk. Ezt a dolgot kettőnk között megbeszéltük és ott is tartottuk, egészen mostanáig.
Azóta is úgy vélem az az állat nem összeegyeztethető egyetlen másik vadállattal sem a környéken.
Nem tudom mi történhetett volna akkor, ha nem szúrom ki. Tudom, hogy minket figyelt és olyan felépítése volt mint egy vérbeli ragadozónak. Nem medve volt, nem volt olyan tagbaszakadt a testalkata.
Az eset után egyikünk sem ment az erdőbe gyalog, egyedül vagy fegyver nélkül. Gyakorlatilag csak akkor az egyszer mentünk vissza hogy a felszerelésünket elhozzuk onnan, ahol megláttam.Egészen addig imádtam a vízparti házat, szerencsére azóta eladta a családom.
Forrás: itt
Megjegyzések
Megjegyzés küldése